2003. január 25., szombat

SK rendhagyó beszámolója a Téli Mátra (2003) teljesítménytúráról
 
Idõpont: 2003. január 25.
Mottó 1: "A jó hír az, hogy csak nyolc perccel léptem túl a szintidõt. A rossz hír, hogy busszal jöttem."(SK a célban)
Mottó 2: "Olvasgassatok csak, de ne a mi útmutatónkat, mert az hülyeség. Keresgéljetek inkább táblákat és cédulákat az út mentén, abban van a vitamin."(A rendezõk új küldetésmondata)
 
Akart a fene felkelni abban a sötét és barátságtalan hajnali órában, de hát ha egyszer olyan messzire tették azt a hülye hegyet... Szerencsére Ryan késett egy kicsit, ez alatt a büfében reggelihez jutottam, és szerencsére elég kátyús volt az út, hogy defektet kapjon (érdekes, hogy Snipper és rcs is hasonló esetrõl számolt be :-)), mert így kerékcsere közben felvehettem a bakancsot. Lükepék pont egy elágazásnál bírt rátelefonálni Ryanre, aki ettõl zavarában bevett egy bónusz kanyart. Szerencsére Pavarotti a zeneiskolában tanulta ezt az útvonalat is, így aztán úgy tettünk, mintha direkt kapcsoltuk volna össze a teljesítménytúrát az "Ismerd meg hazádat alsóbbrendû utakon" mozgalommal. Furcsa nevû falvakon keresztül, olykor a helyi mellékutcánál keskenyebb foútvonalra visszatolatva értük el a rajtot. Újabb szerencse, hogy a rendezõk a rajtidõvel liberálisabbak, mint a szintidõvel, ezért negyed kilenckor útra is elhettünk. Ekkor még egy nagyobb csapat közeledett a rajt felé. Némi vívódás után a legnagyobb távot választottam, mert éreztem magamban az erõt. Bár a havas túrák korábban sose jöttek be, naivan azt hittem: most másképp lesz, különben is válthatok a Vörösmartynál, ha kell.
Az idõjárás - most veszem észre, hogy csupa szerencsés dolog történt ezen a napon - persze nem volt olyan rossz, mint ígérték. A "néhány helyen akár több órás napsütés is lehet" a Mátrában egész napos verõfényt jelentett. Az út a körülményekhez képest tisztességgel járható volt; örültem, hogy a mezõny végén haladtam, s annak is, hogy felmásztam elõtte a padlásra azért a két létfontosságú síbotért. Nem is tudom, mit csináltam volna nélkülük, annyira jól használhatók voltak hóban, jégen, patakban, gerendán.
Lajosházán csak félig esett le Ryan megjegyzése, hogy hetes átlag felett gyalogoltunk, beleértve a fényképezést is, amiért állandó loholással bûnhõdtem. (A 2001-es Téli Mátrán rengeteg elszalasztott fénykép maradt az agyamban, ezért is hoztam most a gépet, hogy kompenzáljam az akkori mulasztást.) A résztávokat már többen kivesézték elõttem, elég baj nekem, hogy ebbõl kell még túrajelentést fabrikálni. Itt ért utol Nehéz Mokaszin honfitársunk, aki hamarosan el is tûzött Ryannel, s nem sokkal késõbb magamra maradtam.
Nem voltam gyors, de nem is volt vészes a helyzet. A terep sokkal-sokkal jobb volt, mint két évvel ezelõtt, nem voltak kidõlt fák, kisebb volt a hó is, és ezúttal bottal haladtam. Kevésbé voltak eljegesedve a patakátkelések és a gerendák is. Igaz viszont, hogy ezzel a legjobb fotótémák estek ki. Valamikor találkoztam Tibet23 kollegina bátyjával, aki a Trek Sport Tibet 38 nevet viselte, és a hátizsákjára hímezve hordta a nickjét. :-)
Mátraszentimre felé közeledve sok tájékozódási pont volt a térképen és a leírásban, így elég jól tudtam, mikor érek oda. A mûút elõtt egy völgybõl kellett kiemelkedni. Éreztem, hogy elõttem a peremen ott a régen várt országút, mert nem lehet másképp. De arra nem voltam felkészülve, amit a hátam mögött láttam! (Van egy jó szokásom, hogy túra közben gyakran keresem hátul is a panorámát. Legalább annyit ér, mint elõre nézni.) Mert ahogy a teknõ széle felé emelkedtem, hátul a ritkás erdõben kibukkant a Kékes! A Kékes, ahova nekem még fel kellett mennem, és e pillanatban nyílegyenesen távolodtam tõle! Talán a leglélekpróbálóbb pillanatok közé tartoznak ezek egy teljesítménytúrán. Itt jegyzem meg, hogy közvetlenül a mûút elõtt a társaság legalább fele lekispistázott egy húszméteres balkanyart, s ezért itt érezhetõen nehezebben volt járható a terep. :-)
Az országútra érve szembejött egy fiú, aki persze térkép nélkül túrázott a 26-oson. :-) Azaz Lajosháza óta jött a rossz úton! Kérte, hogy segítsek. Elõvettem a térképet, és megnyugtattam, hogy nem muszáj visszamenni Lajosházára, mert õ ebben a hitben élt. Közben csatlakozott hozzá a társa, aki folyton valami piros jelzésrõl beszélt, de ezt a tudatom szélére söpörtem, mert nem illett oda. O még annyit sem mondott, hogy "bocs, tudnál nekem segíteni?" Amikor az elsõ srác megköszönte és elment, akkor derült ki, hogy a második nem is a társa, hanem a 36-oson van, csak túl sokat jött vissza a ponttól. Persze nála sem volt térkép, és a legnagyobb természetességgel faggatott, mintha én egy ott elhelyezett tájékozódási pont lennék. Ekkor kezdett felmenni bennem a pumpa, mert hogy jön ahhoz valaki, hogy idejön térkép nélkül, és információs hivatalnak használ, mindenféle bónuszkérdéseket kiagyalva és a zsemléjét majszolgatva, miközben nekem ketyeg a szintidõm, és majd' meghalok az éhségtõl, mert a ponton szeretnék enni? Na, egy idõ után ott is hagytam a maradék kérdéseivel, és az útmutatót meg a jelzéseket követve felmásztam a Silver Hotelba, ahol a po (aki sajnos nem ntõr volt, hanem csak rtás) azzal fogadott, hogy hátra arc, 200 métert vissza, nincs messze az új pont. Nem voltam boldog. Amikor szóvá tettem a pontõrnek, hogy ez nem esett jól, azt mondta, hogy olvasni kéne. Hát igen, bocsánatot kellene kérnem, hogy én a hivatalos útmutatót olvastam... Valóban volt egy tábla az út mentén, amit sokan észre is vettek, de én hülye fejjel bíztam a papírban. Amúgy sem szeretek útszéli eszkábált feliratokat olvasni ilyen helyen, ami tele van kirándulóval, síelõvel meg zimmerferivel, és éppen a síszezon közepén. Szerintem messzemenõen korrekt eljárás lett volna, ha a rajtban vagy az elõzõ ponton figyelmeztetnek a változásra, netán egy sokszorosított cetlit mellékelnek az útmutatóhoz.
Maga a pont egyébként minden igényt kielégített; tágas, kényelmes fûtött helyiség volt asztalokkal és székekkel, és korlátlan finom meleg teával. Szóval jó, hogy átrakták, csak a tájékoztatás volt gyenge. Talán a kelleténél több idõt is töltöttem itt pihenéssel, falással és vedeléssel. Az idõvel lényegében távolságarányosan álltam, még tartottam az útmutatóban javasolt részidõt.
Piszkés-tetõnél bánatomra csak a csillagda kerítése látszott, a kupola nem, pedig az olyan szép látvány. :-) Egy szembejövõ kirándulócsoport azon nyelvészkedett, hogy nem is obszervatórium, hanem óvszervatórium van a táblára írva, végül is az ott egy orosz v betû. :-) "Ezek feljönnek ide egy hétre, van idejük" - támasztotta alá az elméletet egyikük.
Galyatetõt nem nagyon szeretem; azok közé a helyek közé tartozik (akárcsak a Kékes), ahol már ott vagy egészen közel, és azt hiszed, hogy lényegében megérkeztél, és akkor még mindig menni kell egy csomót, mire tényleg. A szövegszerkesztõm Gályatetõre javítaná, amivel ezúttal nem is jár nagyon messze az igazságtól. A pont után viszont kicsit erõre kaptam, és meglódultam a kellemes enyhe lejtõn, ami változatlanul a kedvenc tantárgyam a túraiskolában. :-)
(Istenem, már megint felrobbant egy ûrrepülõgép, ebben a pillanatban hallottam a rádióban, írás közben. Pontosan elõttem van, ahogy 1986 januárjában Reziben egy hadgyakorlaton megláttam az újságban az elõzõ esetet. Ugyanaz a megdöbbenés most is. Még nincs egy hete a Challenger évfordulójának. Hogy vártuk a Columbiát huszonegynéhány évvel ezelõtt... Éppen az elsõ ûrrepülés, Gagarin útjának huszadik évfordulóján indult el, s most egy másik évforduló környékén a kisöccsét utánozza. Most már minden Téli Mátráról ez fog eszembe jutni.)
Na, itt most megtörik a szöveg is, mert még az elõzõ bekezdést kellene folytatnom a beszámoló logikája szerint. A Galya lejtõjén voltam a legközelebb hozzá, hogy jól elessek, de megúsztam; azonban sikerült a jobb térdemmel teljes erõvel, némi testsúly-támogatással megrúgnom a bal vádlimat. Azért ez nem olyan könnyû. Másnap kicsit éreztem is.
Most már elõttem is felbukkant a Kékes, örömömben le is fényképeztem. Itt abban a hitben ringattam magam, hogy a Vörösmarty turistaházig csak le kell zúdulni. Az országút legalábbis elég jól lefelé vezet. (Ezen a részen két éve nem jártam, mert az útitársnõmmel úgy kikészültünk a kidõlt fák kerülgetésében meg a mély hó taposásában, hogy kénytelenek voltunk áttérni a mûútra.) Amikor azt hittem, hogy most már csak balra kell fordulni és kijutni a mûútra, akkor ugrott közém és az országút közé egy gerinc, amin át kellett bukni. Az országút olyan gyönyörû fekete volt, hogy bûnbánóan le is fényképeztem a fehér lábnyomokat, amelyekkel beszennyeztem. :-) A Csór-hegyre felmászva sokkal többnek tûnt a szint, mint amit írtak, pedig utólag látom, hogy nem volt akkora a különbség. A Nyírjesi erdészház után kezdõdtek a vérnyomok az úton, és a Csór-hegyen át egészen a turistaházig tartottak. Nem tudtam eldönteni, hogy valaki tréfából piros tintát csöpögtetett el, vagy pedig csakugyan ilyen hosszan folyt belõle a vér, miközben folytatta a túrát.
Itt megint rogyásig lehetett fogyasztani a forró levesbõl, ami nagy pozitívum volt. Be is tettem három pohárral a hasamba. A pontõr elõtt golyóstollal írt, nem túl feltûnõ cetlire figyeltem fel, ami a kékesi pont áthelyezésérõl szólt. Ezúttal nagyobb szerencsém volt, bár itt is el tudtam volna képzelni, hogy a pontõr szóban is felhívja a figyelmet a változásra. Magamat is kritikával kell illetnem, mert sajnos bizonyítást nyert, hogy nem vagyok túl okos. Abból a ténybõl ugyanis, hogy a távnak is meg a szintidõnek is a kétharmadánál tartok, leszûrtem azt a következtetést, hogy be tudok érni a nagy távon szintidõre, ha neccesen is. Az emelkedõn bekövetkezõ lassulást a csúcs utáni lejtõvel szándékoztam helyrehozni. Ha itt visszaveszek a büszkeségembõl, és átnevezek a 36-os távra, gond nélkül beértem volna.
Nem sokkal a turistaház után ért a meglepetés, amire pedig magamtól is gondolhattam volna: ezen a részen már sokkal kevesebb ember haladt át, és lényegesen kevésbé volt kitaposva az ösvény. Elég nehezen lehetett haladni, sok taposással, a botok pedig már a csapás két oldalán a szûz hóban kísértek, amelynek a felszíne a kezdõdõ délutáni hidegben kérgesre fagyott. Minden lépésnél éreztem és hallottam, ahogy a bot letevéskor és felemeléskor is átszakítja a kérget. Ez elég sok energiát kivett belõlem, de bot nélkül nem tudtam elfogadható sebességgel haladni. Eléggé elfáradtam, és lassan alkonyodni is kezdett az erdõben. A turistaháztól a Pisztrángos-tóig pontosan egy óra alatt értem. Utóbb arról értesültem, hogy ez a távolság is rosszul volt megadva, de azon sem lepõdtem volna meg, ha csakugyan 2,2 km/órának bizonyul a sebességem.
A Kõris-mocsár után ért be a seprû. Azzal ijesztgettek, hogy a pont már be is zárt, most telefonáltak nekik. Szerencsére nem így volt; a Pisztrángos-tónál jó egészségben találtuk a pontõröket, annál kevésbé találtam meg a tavat, pedig többször jártam itt meleg idõben is. Egy kis, hóval fedett jégfolt volt a tó, de a seprûnek kétszer kellett mondania, míg egyszer elhittem, hogy ez az. Jó kérdés, mekkora a jég vastagsága, mert a turista gyanútlanul is belesétálhat, ha kicsit letér az útról. Nem voltam megriadva, hogy most négyszáz méteres szintemelkedés következik a csúcsig. Ezen az úton ugyanis mindig meg szoktam halni, és ezért elõre tudtam, mivel kell számolnom. Ezért jöttem ide, nem szólhatok egy szót sem.
Sötétedni kezdett. Gyorsan kiittam a palackomban levõ negyed liter Vitalade-oldatot, hogy felvigyen a hegyre. Siettem, hogy el ne menjen a seprû, s azért is, hogy pótolhassam a vizet a pontõr kannájából, mielõtt a tûzre önti az egészet. Majdnem a torkomra fagyott a lé (von külsõ zseb aus), de megúsztam a Torok Gyulát. Bírtam is a tempót a seprûvel legalább húsz méteren. Itt az egyikük mondta, hogy neki nem kell túráznia azokkal, akik nem fognak beérni a szintidõre, s félelmetes tempóban elhúztak a félhomályos kora estébe, én meg szépen felcammogtam. Azt el kellett ismernem, hogy szintidõre már nem fogok beérni, sõt útközben nyilvánvalóvá vált, hogy a Kékesen ki kell szállnom. Így jártam. Valami társaság emléktáblákat helyezett el a Kõris-mocsárnál és a Gabi halálánál. Érdekes helyeket gyûjtenek és réztáblával megjelölik ezeket. Nekem tetszik ez a kezdeményezés, és a nyomokból ítélve sok ember érdeklõdését fölkeltette.
A gerinc közelében három fiút észleltem magam elõtt, akik még nálam is lassabban haladtak, és sorra vágták le a K+ kanyarjait, pedig az ilyen meredeken nem biztos, hogy nyerõ stratégia. Fenn a gerincen, ahol a kékre kiérünk, értem utol és hagytam el õket, s immár nem én voltam a sereghajtó. Ez a pont már 900 méteren van. Innentõl csigalassan teltek a percek és a méterek, mert a terep ismerõs volt, és folyton azt vártam, hogy mikor érkezem meg. Egészen sötét lett, de lámpa nem kellett. A Kékes Fogadóba lépve olyan látvány fogadott, mintha egy számháború hullaraktárában lennék. Megtudtam, hogy a pontõrök egy félórája számolták fel a bázist, s itt már csak feladók ülnek, de azt is, hogy fél óra múlva indul egy busz a célba, ami nagyon jó hír volt, mert lélekben felkészültem rá, hogy le kell cammogni Mátraházára. A forralt bort legközelebb kihagyom ezen a helyen, mert nem volt forró, és gyanítom, hogy nem is volt igazán bor. Egy õrmesteri rendfokozatú túratárs is itt fájlalta a lábát. Érdekesen nézett ki, amint a busztól széles terpeszben járva becaplatott az iskolába. Útközben Ebola érdeklõdött, hogy hol vagyok, és mikor jövök. Mondtam, hogy talán olyan hat méterre lehetek a kaputól, és húsz másodpercen belül célba érek. (A Word szerint célbérek; na ez az, amit ezen a napon nem érdemeltem ki.) Ekkor örvendeztettem meg az egybegyûlt társaságot az elsõ mottóval.
 
SK honlapja: emil.alarmix.org/sksk
SK képtára: kep.tar.hu/sksk
SK