SK rendhagyó beszámolója a Téli Mátra (2003) teljesítménytúráról
Időpont: 2003. január 25. Mottó 1:"A jó hír az, hogy csak nyolc perccel léptem túl a szintidőt. A rossz hír, hogy busszal jöttem."(SK a célban) Mottó 2:"Olvasgassatok csak, de ne a mi útmutatónkat, mert az hülyeség. Keresgéljetek inkább táblákat és cédulákat az út mentén, abban van a vitamin."(A rendezők új küldetésmondata)
Akart a fene felkelni abban a sötét és barátságtalan hajnali órában, de hát ha egyszer olyan messzire tették azt a hülye hegyet... Szerencsére Ryan késett egy kicsit, ez alatt a büfében reggelihez jutottam, és szerencsére elég kátyús volt az út, hogy defektet kapjon (érdekes, hogy Snipper és rcs is hasonló esetről számolt be :-)), mert így kerékcsere közben felvehettem a bakancsot. Lükepék pont egy elágazásnál bírt rátelefonálni Ryanre, aki ettől zavarában bevett egy bónusz kanyart. Szerencsére Pavarotti a zeneiskolában tanulta ezt az útvonalat is, így aztán úgy tettünk, mintha direkt kapcsoltuk volna össze a teljesítménytúrát az "Ismerd meg hazádat alsóbbrendű utakon" mozgalommal. Furcsa nevű falvakon keresztül, olykor a helyi mellékutcánál keskenyebb foútvonalra visszatolatva értük el a rajtot. Újabb szerencse, hogy a rendezők a rajtidővel liberálisabbak, mint a szintidővel, ezért negyed kilenckor útra is elhettünk. Ekkor még egy nagyobb csapat közeledett a rajt felé. Némi vívódás után a legnagyobb távot választottam, mert éreztem magamban az erőt. Bár a havas túrák korábban sose jöttek be, naivan azt hittem: most másképp lesz, különben is válthatok a Vörösmartynál, ha kell. Az időjárás - most veszem észre, hogy csupa szerencsés dolog történt ezen a napon - persze nem volt olyan rossz, mint ígérték. A "néhány helyen akár több órás napsütés is lehet" a Mátrában egész napos verőfényt jelentett. Az út a körülményekhez képest tisztességgel járható volt; örültem, hogy a mezőny végén haladtam, s annak is, hogy felmásztam előtte a padlásra azért a két létfontosságú síbotért. Nem is tudom, mit csináltam volna nélkülük, annyira jól használhatók voltak hóban, jégen, patakban, gerendán. Lajosházán csak félig esett le Ryan megjegyzése, hogy hetes átlag felett gyalogoltunk, beleértve a fényképezést is, amiért állandó loholással bűnhődtem. (A 2001-es Téli Mátrán rengeteg elszalasztott fénykép maradt az agyamban, ezért is hoztam most a gépet, hogy kompenzáljam az akkori mulasztást.) A résztávokat már többen kivesézték előttem, elég baj nekem, hogy ebből kell még túrajelentést fabrikálni. Itt ért utol Nehéz Mokaszin honfitársunk, aki hamarosan el is tűzött Ryannel, s nem sokkal később magamra maradtam. Nem voltam gyors, de nem is volt vészes a helyzet. A terep sokkal-sokkal jobb volt, mint két évvel ezelőtt, nem voltak kidőlt fák, kisebb volt a hó is, és ezúttal bottal haladtam. Kevésbé voltak eljegesedve a patakátkelések és a gerendák is. Igaz viszont, hogy ezzel a legjobb fotótémák estek ki. Valamikor találkoztam Tibet23 kollegina bátyjával, aki a Trek Sport Tibet 38 nevet viselte, és a hátizsákjára hímezve hordta a nickjét. :-) Mátraszentimre felé közeledve sok tájékozódási pont volt a térképen és a leírásban, így elég jól tudtam, mikor érek oda. A műút előtt egy völgyből kellett kiemelkedni. Éreztem, hogy előttem a peremen ott a régen várt országút, mert nem lehet másképp. De arra nem voltam felkészülve, amit a hátam mögött láttam! (Van egy jó szokásom, hogy túra közben gyakran keresem hátul is a panorámát. Legalább annyit ér, mint előre nézni.) Mert ahogy a teknő széle felé emelkedtem, hátul a ritkás erdőben kibukkant a Kékes! A Kékes, ahova nekem még fel kellett mennem, és e pillanatban nyílegyenesen távolodtam tőle! Talán a leglélekpróbálóbb pillanatok közé tartoznak ezek egy teljesítménytúrán. Itt jegyzem meg, hogy közvetlenül a műút előtt a társaság legalább fele lekispistázott egy húszméteres balkanyart, s ezért itt érezhetően nehezebben volt járható a terep. :-)
Az országútra érve szembejött egy fiú, aki persze térkép nélkül túrázott a 26-oson. :-) Azaz Lajosháza óta jött a rossz úton! Kérte, hogy segítsek. Elővettem a térképet, és megnyugtattam, hogy nem muszáj visszamenni Lajosházára, mert ő ebben a hitben élt. Közben csatlakozott hozzá a társa, aki folyton valami piros jelzésről beszélt, de ezt a tudatom szélére söpörtem, mert nem illett oda. O még annyit sem mondott, hogy "bocs, tudnál nekem segíteni?" Amikor az első srác megköszönte és elment, akkor derült ki, hogy a második nem is a társa, hanem a 36-oson van, csak túl sokat jött vissza a ponttól. Persze nála sem volt térkép, és a legnagyobb természetességgel faggatott, mintha én egy ott elhelyezett tájékozódási pont lennék. Ekkor kezdett felmenni bennem a pumpa, mert hogy jön ahhoz valaki, hogy idejön térkép nélkül, és információs hivatalnak használ, mindenféle bónuszkérdéseket kiagyalva és a zsemléjét majszolgatva, miközben nekem ketyeg a szintidőm, és majd' meghalok az éhségtől, mert a ponton szeretnék enni? Na, egy idő után ott is hagytam a maradék kérdéseivel, és az útmutatót meg a jelzéseket követve felmásztam a Silver Hotelba, ahol a po (aki sajnos nem ntőr volt, hanem csak rtás) azzal fogadott, hogy hátra arc, 200 métert vissza, nincs messze az új pont. Nem voltam boldog. Amikor szóvá tettem a pontőrnek, hogy ez nem esett jól, azt mondta, hogy olvasni kéne. Hát igen, bocsánatot kellene kérnem, hogy én a hivatalos útmutatót olvastam... Valóban volt egy tábla az út mentén, amit sokan észre is vettek, de én hülye fejjel bíztam a papírban. Amúgy sem szeretek útszéli eszkábált feliratokat olvasni ilyen helyen, ami tele van kirándulóval, síelővel meg zimmerferivel, és éppen a síszezon közepén. Szerintem messzemenően korrekt eljárás lett volna, ha a rajtban vagy az előző ponton figyelmeztetnek a változásra, netán egy sokszorosított cetlit mellékelnek az útmutatóhoz. Maga a pont egyébként minden igényt kielégített; tágas, kényelmes fűtött helyiség volt asztalokkal és székekkel, és korlátlan finom meleg teával. Szóval jó, hogy átrakták, csak a tájékoztatás volt gyenge. Talán a kelleténél több időt is töltöttem itt pihenéssel, falással és vedeléssel. Az idővel lényegében távolságarányosan álltam, még tartottam az útmutatóban javasolt részidőt. Piszkés-tetőnél bánatomra csak a csillagda kerítése látszott, a kupola nem, pedig az olyan szép látvány. :-) Egy szembejövő kirándulócsoport azon nyelvészkedett, hogy nem is obszervatórium, hanem óvszervatórium van a táblára írva, végül is az ott egy orosz v betű. :-) "Ezek feljönnek ide egy hétre, van idejük" - támasztotta alá az elméletet egyikük. Galyatetőt nem nagyon szeretem; azok közé a helyek közé tartozik (akárcsak a Kékes), ahol már ott vagy egészen közel, és azt hiszed, hogy lényegében megérkeztél, és akkor még mindig menni kell egy csomót, mire tényleg. A szövegszerkesztőm Gályatetőre javítaná, amivel ezúttal nem is jár nagyon messze az igazságtól. A pont után viszont kicsit erőre kaptam, és meglódultam a kellemes enyhe lejtőn, ami változatlanul a kedvenc tantárgyam a túraiskolában. :-)
(Istenem, már megint felrobbant egy űrrepülőgép, ebben a pillanatban hallottam a rádióban, írás közben. Pontosan előttem van, ahogy 1986 januárjában Reziben egy hadgyakorlaton megláttam az újságban az előző esetet. Ugyanaz a megdöbbenés most is. Még nincs egy hete a Challenger évfordulójának. Hogy vártuk a Columbiát huszonegynéhány évvel ezelőtt... Éppen az első űrrepülés, Gagarin útjának huszadik évfordulóján indult el, s most egy másik évforduló környékén a kisöccsét utánozza. Most már minden Téli Mátráról ez fog eszembe jutni.)
Na, itt most megtörik a szöveg is, mert még az előző bekezdést kellene folytatnom a beszámoló logikája szerint. A Galya lejtőjén voltam a legközelebb hozzá, hogy jól elessek, de megúsztam; azonban sikerült a jobb térdemmel teljes erővel, némi testsúly-támogatással megrúgnom a bal vádlimat. Azért ez nem olyan könnyű. Másnap kicsit éreztem is. Most már előttem is felbukkant a Kékes, örömömben le is fényképeztem. Itt abban a hitben ringattam magam, hogy a Vörösmarty turistaházig csak le kell zúdulni. Az országút legalábbis elég jól lefelé vezet. (Ezen a részen két éve nem jártam, mert az útitársnőmmel úgy kikészültünk a kidőlt fák kerülgetésében meg a mély hó taposásában, hogy kénytelenek voltunk áttérni a műútra.) Amikor azt hittem, hogy most már csak balra kell fordulni és kijutni a műútra, akkor ugrott közém és az országút közé egy gerinc, amin át kellett bukni. Az országút olyan gyönyörű fekete volt, hogy bűnbánóan le is fényképeztem a fehér lábnyomokat, amelyekkel beszennyeztem. :-) A Csór-hegyre felmászva sokkal többnek tűnt a szint, mint amit írtak, pedig utólag látom, hogy nem volt akkora a különbség. A Nyírjesi erdészház után kezdődtek a vérnyomok az úton, és a Csór-hegyen át egészen a turistaházig tartottak. Nem tudtam eldönteni, hogy valaki tréfából piros tintát csöpögtetett el, vagy pedig csakugyan ilyen hosszan folyt belőle a vér, miközben folytatta a túrát.
Itt megint rogyásig lehetett fogyasztani a forró levesből, ami nagy pozitívum volt. Be is tettem három pohárral a hasamba. A pontőr előtt golyóstollal írt, nem túl feltűnő cetlire figyeltem fel, ami a kékesi pont áthelyezéséről szólt. Ezúttal nagyobb szerencsém volt, bár itt is el tudtam volna képzelni, hogy a pontőr szóban is felhívja a figyelmet a változásra. Magamat is kritikával kell illetnem, mert sajnos bizonyítást nyert, hogy nem vagyok túl okos. Abból a tényből ugyanis, hogy a távnak is meg a szintidőnek is a kétharmadánál tartok, leszűrtem azt a következtetést, hogy be tudok érni a nagy távon szintidőre, ha neccesen is. Az emelkedőn bekövetkező lassulást a csúcs utáni lejtővel szándékoztam helyrehozni. Ha itt visszaveszek a büszkeségemből, és átnevezek a 36-os távra, gond nélkül beértem volna.
Nem sokkal a turistaház után ért a meglepetés, amire pedig magamtól is gondolhattam volna: ezen a részen már sokkal kevesebb ember haladt át, és lényegesen kevésbé volt kitaposva az ösvény. Elég nehezen lehetett haladni, sok taposással, a botok pedig már a csapás két oldalán a szűz hóban kísértek, amelynek a felszíne a kezdődő délutáni hidegben kérgesre fagyott. Minden lépésnél éreztem és hallottam, ahogy a bot letevéskor és felemeléskor is átszakítja a kérget. Ez elég sok energiát kivett belőlem, de bot nélkül nem tudtam elfogadható sebességgel haladni. Eléggé elfáradtam, és lassan alkonyodni is kezdett az erdőben. A turistaháztól a Pisztrángos-tóig pontosan egy óra alatt értem. Utóbb arról értesültem, hogy ez a távolság is rosszul volt megadva, de azon sem lepődtem volna meg, ha csakugyan 2,2 km/órának bizonyul a sebességem.
A Kőris-mocsár után ért be a seprű. Azzal ijesztgettek, hogy a pont már be is zárt, most telefonáltak nekik. Szerencsére nem így volt; a Pisztrángos-tónál jó egészségben találtuk a pontőröket, annál kevésbé találtam meg a tavat, pedig többször jártam itt meleg időben is. Egy kis, hóval fedett jégfolt volt a tó, de a seprűnek kétszer kellett mondania, míg egyszer elhittem, hogy ez az. Jó kérdés, mekkora a jég vastagsága, mert a turista gyanútlanul is belesétálhat, ha kicsit letér az útról. Nem voltam megriadva, hogy most négyszáz méteres szintemelkedés következik a csúcsig. Ezen az úton ugyanis mindig meg szoktam halni, és ezért előre tudtam, mivel kell számolnom. Ezért jöttem ide, nem szólhatok egy szót sem. Sötétedni kezdett. Gyorsan kiittam a palackomban levő negyed liter Vitalade-oldatot, hogy felvigyen a hegyre. Siettem, hogy el ne menjen a seprű, s azért is, hogy pótolhassam a vizet a pontőr kannájából, mielőtt a tűzre önti az egészet. Majdnem a torkomra fagyott a lé (von külső zseb aus), de megúsztam a Torok Gyulát. Bírtam is a tempót a seprűvel legalább húsz méteren. Itt az egyikük mondta, hogy neki nem kell túráznia azokkal, akik nem fognak beérni a szintidőre, s félelmetes tempóban elhúztak a félhomályos kora estébe, én meg szépen felcammogtam. Azt el kellett ismernem, hogy szintidőre már nem fogok beérni, sőt útközben nyilvánvalóvá vált, hogy a Kékesen ki kell szállnom. Így jártam. Valami társaság emléktáblákat helyezett el a Kőris-mocsárnál és a Gabi halálánál. Érdekes helyeket gyűjtenek és réztáblával megjelölik ezeket. Nekem tetszik ez a kezdeményezés, és a nyomokból ítélve sok ember érdeklődését fölkeltette.
A gerinc közelében három fiút észleltem magam előtt, akik még nálam is lassabban haladtak, és sorra vágták le a K+ kanyarjait, pedig az ilyen meredeken nem biztos, hogy nyerő stratégia. Fenn a gerincen, ahol a kékre kiérünk, értem utol és hagytam el őket, s immár nem én voltam a sereghajtó. Ez a pont már 900 méteren van. Innentől csigalassan teltek a percek és a méterek, mert a terep ismerős volt, és folyton azt vártam, hogy mikor érkezem meg. Egészen sötét lett, de lámpa nem kellett. A Kékes Fogadóba lépve olyan látvány fogadott, mintha egy számháború hullaraktárában lennék. Megtudtam, hogy a pontőrök egy félórája számolták fel a bázist, s itt már csak feladók ülnek, de azt is, hogy fél óra múlva indul egy busz a célba, ami nagyon jó hír volt, mert lélekben felkészültem rá, hogy le kell cammogni Mátraházára. A forralt bort legközelebb kihagyom ezen a helyen, mert nem volt forró, és gyanítom, hogy nem is volt igazán bor. Egy őrmesteri rendfokozatú túratárs is itt fájlalta a lábát. Érdekesen nézett ki, amint a busztól széles terpeszben járva becaplatott az iskolába. Útközben Ebola érdeklődött, hogy hol vagyok, és mikor jövök. Mondtam, hogy talán olyan hat méterre lehetek a kaputól, és húsz másodpercen belül célba érek. (A Word szerint célbérek; na ez az, amit ezen a napon nem érdemeltem ki.) Ekkor örvendeztettem meg az egybegyűlt társaságot az első mottóval.
Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplő tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt. Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítők engedélyét kell írásban kérni.
A tartalom a Mátrahegy Bt. tulajdona, amelyet felhasználni csak saját célra lehetséges. A tartalom eredeti forrása a https://matrahegy.hu/elmenybeszamolok/030125tm internetes oldalon található.