2009. május 21., csütörtök



A kimozdulás részleteit egy héttel a kirándulás elõtt beszéltük meg a szülõkkel, õk elfogadták a helyszínre és a programra tett javaslatot. Így uticélunk Mátrafüred volt, erdei vasúttal utaztunk, belátogattunk a Mátrai Tájvédelmi Központba és a Mátra Szakképzõ Intézet vadasparkjába is.


3-4 éves Zöldikéink már nagyon várták az eseményt. Egyik kislány meg is kérdezte hét elején: „Jövõ hét van már?”. Mihez képest? - kérdeztem én magamban, persze hangosan inkább azt kérdeztem, mit vár, milyen érdekes dolog fog történni a jövõ héten? „Hogy menjünk hátizsákkal”- mondta, s nagyon örült, hogy akkor bizony már éppen jövõ hét volt.


A vasút nyitott kocsiján utaztunk, amit a gyerekek közül sokan ismerõs élményként, de páran elsõ alkalommal éltek át.


A tájvédelmi körzetben Szuromi László körzetvezetõ fogadta népes csapatunkat, ami 20 kiscsoportosból és 21 szülõbõl állt a 3 dolgozón kívül. Az oktatótermükben képekkel illusztrálva röviden bemutatta lakóhelyünk környékének védett értékeit. A szülõk érdeklõdve nézték a felvételeket, a gyerekek is látták, hogy „ez is szép virág, az is szép virág”, a lényeg, hogy sose akarjanak virágcsokrot hazavinni a Mátrából - sehány évesen se.


A kicsik az állatokat ábrázoló képektõl kezdtek felélénkülni, próbálták megnevezni, mit is látnak. Igaz, hogy a hiúzt ábrázoló diánál megállapították szinte kórusban, hogy „ott a csicsa!”, de semmi baj, majd alakul ez. Mivel a kirándulást megelõzõ napokban az óvodában a tavaszhoz kapcsolódóan a lepkékkel foglalkoztunk, ezt folytattuk itt is. A szülõk hajtogattak lepkéket, mi pedig énekeltünk nekik. Kint az épület elõtt elõkerültek az óvodában készített nagy lepkék a hátizsákból, azok segítségével verset mondtunk, s játszottunk mindannyian.


Az udvar felfedezése az õszi avarhalomban történõ hancúrozásba torkollott, ami tudvalevõleg nagyon jó játék, de alig tudtunk továbbindulni, hogy a borzasztó távolságot legyõzzük a Mátra Szakképzõ Intézetig. A nagy melegben mégis csak átjutottunk, s a séta során élõben is megfigyelhettük az igazi lepkék táncát.


A középiskolánál mindjárt elsõ élményként traktorral, s azt vezetni tanuló fiatalemberekkel találkoztunk. Persze ezer kérdés áradt azonnal: mért megy hátra, minek azok a botok, mért megy csak kicsit stb. stb. Különösen a fiúk lelkesedtek attól, hogy milyen jó lehet olyan iskolába járni, ahol traktorvezetési óra van.


A vadaspark körbejárását az emuknál kezdtük, majd a kutyák és muflonok kerültek sorra. Ekkor csatlakoztak még hozzánk családtagok. A „nagy magasságot” leküzdve értünk a vaddisznó családhoz, akik a nevükkel ellentétben azonnal a kerítéshez rohantak már a hangok hallatán.


Így aztán jól meg is figyelhettük õket, s azt is, milyen örömmel, s hogyan fogyasztják a hátizsákokból elõkerült almákat. Természetesen a csíkos hátú kismalacoké volt az osztatlan siker. A pávákat is megfigyeltük, szerencsére árnyékban voltak - õk is és mi is, mert a hõség addigra tikkasztóvá vált. Így hatalmas tempóban támadtuk meg a kivezetõ út mellett a szökõkutat.


Feltöltöttük a közben kiürült palackokat udvarias fiatalemberek útbaigazítása alapján, majd tanácskoztunk a további programról az órára pillantva. Végül is a kiserdõ felé vettük utunkat, ezen a kicsi úton is volt már sírás-rívás, nyûgösködés, s a szülõk közül többeknek be kellett érniük délutánra a munkahelyére, így fele társaságunk az alsó buszmegállónál elköszönt, s visszajött a városba délben.


A kitartókkal kis szabad játék után még lementünk a patakhoz, vizet pacskolni, kövekre lépkedve átjutást gyakorolni.


A meleg, az eltolódott napirend és az élmények megtették hatásukat: a társaság apró népe hazafelé fekve utazott a vonaton, s többen sokkal hosszabbat aludtak délután a tõlük megszokottnál.


Bár alig mozdultunk ki lakhelyünkrõl, a felnõtteknek is sikerült új tapasztalatokat nyújtani. A tájvédelmi körzet központját természetesen még nem ismerték - hiszen nem is régen mûködik ezen a helyen - , sokaknak még napközis táboros emlékeik kötõdtek a helyhez. Az ott folyó munka megismerése is újdonság volt. A középiskolát sem volt haszontalan végigjárni, egyáltalán nem tudtak a vadasparkról, s a környéket, s magát az iskolát is érdeklõdve, újdonságként szemlélte a régebben ott érettségizett apuka is.


Környezetünk, világunk változik. Gyorsan változik. S a legközelebbi helyeket sem ismerjük élõhelyünk körül. Mert csak átrobogunk rajtuk, vagy eszünkbe sem jut, hogy akár be is lehetne látogatni. Ezért is jók a szülõs-családos programok.


Kedves Mátra Manó családtagok!
Remélem, jól érezték magukat, s máskor is velünk tartanak.



Tóthné Kelemen Mária

Óvónõ, óvodai környezeti nevelõ