2017. október 18. szerda (42. hét) van, köszöntjük Lukács, Ambrus, Jusztusz nevű olvasóinkat. Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát?

Élménybeszámolók

A második Mátrabércem

2008. április 19., szombat

Szétázott emlékek és gondolatok a 2008-as Mátrabérc teljesítménytúráról

Tavaly voltam először a Mátrabérc túrán. Amint beszámoltam róla a gyerekeknek, vejem rákérdezett: S jó volt? Igen – feleltem – mert sikerült teljesíteni, de egyébként nagyon furcsa nap volt - talán az emberi kapcsolatok hiányzottak nekem belőle, mindenki megszállottan rohant előre, mint egy versenyen...

A múlt héten másodszor vettem részt e túrán. Számomra most ez az év legnagyobb teljesítmény-kihívása, tehát az előző napokban (sőt hetekben) sűrűn fordult be hozzám a téma. Fizikailag ugyan elég erősnek érzem hozzá magam, de a víz, a só, a cukor és egyéb tápanyagok hiányát nagyon meg szoktam szenvedni ilyen hosszú úton. A segédeszközöktől, mint a túrabot, térkép, leírás irtózom, mert gátolják a szabadságomat, így ezeket csak akkor használom, ha már nagyon bajban vagyok A lényegesebb persze itt a mentális felkészülés: eljutni oda, hogy alázattal (de kishitűség nélkül!) gondoljak a Hegyre... Ez most annyira sikerült, hogy már este összepakoltam, amire eddig még nem nagyon volt példa. Erre ugyan főleg Eszter ösztökélt, valamiért Ő még tőlem is komolyabban vette a dolgot.

Rajt, esőben
A szokottnál korábbi kelés, a borús ég és a busznál gyülekező fiatalok miatt mégis elhatalmasodott rajtam a bizonytalanság: mit keresek én itt tulajdonképpen?!
Nem volt társam, mert nem akartam senki terhére lenni. Abban bíztam, hogy ha már nagyon rosszul esik a monotónia, majd csak akad a közelemben valaki, akire „ráakaszkodhatok”. A rajtban volt egy-két ismerős, épphogy köszöntem nekik, és indultam is a hegynek a cseperésző esőben. Magamhoz képest erősen kezdtem, mégsem tudtam a többiekkel lépést tartani. A Gazos-kőnél kerültem velük egy sebességi osztályba, mert a többség lelassult, így innen már inkább én előzgettem. Ekkorra már kicsit át is áztam, pedig Eszter kölcsönadta a kabátját, ami elvileg sokkal esőállóbb, mint az enyém (jelen teszt szerint fél órával bírja tovább...). Tulajdonképpen volt nálam esőköpeny is, amit az elején a magamfajta sosem vesz fel, később meg már minek... (s ahogy láttam, az ilyen „magamfajta” erős többségben volt ott éppen).

Harc a magánnyal
A Jóidő-nyaknál ért utol Csaba, akitől megtudtam, hogy Gyuriék – akikre titokban azért számítottam - nem nagyon közelednek, valami akadályozza őket. Elkezdtem fényképezgetni, hogy elvonjam a figyelmem attól, ami még rám vár, s ez a húzás bejött, többen is rám csodálkoztak. A fényképtémák nem voltak túl izgalmasak, a szemerkélő esőben réglátott emlék-nyomokat kutattam: a Jóidő-kút az első festő-túrát, a Szederjes-tető környéke pedig azt idézte fel, amikor ennél jóval komolyabb esőben itt fejeztük be a kékfestést (s most megnyugodva láttam, hogy ennek ellenére elfogadhatók a jelek, nem folytak meg). Az első panorámakép a Domoszlói-kapunál tárult elénk: hömpölygött át a pára a nyergen, fölötte egy kristálytiszta levegőréteg, amit a szakadozó esőfelhők között beragyogó Nap tett élővé. Előttünk sűrű sorban kígyózott a tömeg az Oroszlánvárra, hátrébb a Kékes is felmutatta a tornyát. Sajnos csak percekig tartott eme idill, amint leértünk a nyeregbe, elkezdett sűrűn esni, csaknem zuhogott. A kínált vizet nem is fogadtam el – egyébként is kortyolgattam az otthonról hozott magnéziumosból – s nekivágtam az emelkedőnek. A közepén kiderült, mégsem ártott volna egy szusszanás, mert kezdtem visszacsúszkálni. Egy kisebb szédülést csak azért nem követett hátraesés, mert az éppen mögöttem lévő túratárs megtámasztott. Valahogyan felkecmeregtem, az esőkabátos pontőröket is csak hangjukról ismertem meg: Józsi és Zsolti sok túrámat színesítette már, de ennyire még nem esett jól a közelségük. Állítólag itt is éjszakáztak, mégis jókedvűek voltak, még ily vizesen is – vannak figurák ebben a csapatban is! Az útleírás, ami a zsebben már erősen málladozott, s alig tudtam egészben kiszedni, itt kapott csak esővédelmet (kicsit későn).
Valamit nassoltam gyorsan, aztán tovább! A Markazi kapuig jól haladtam, néhány velem azonos erőben lévő sporttárs tempóját figyelve. Onnan a Sas-kőig viszont a hegyoldalban húzódó keskeny ösvény nem kedvez a szabad tempónak, minduntalan feltorlódtunk, sokat vesztettem e néhány kilométeren. Kékesre tavalyhoz képest 20 perc hátránnyal érkeztem (ez az egy idő maradt meg bennem, amúgy nem méricskéltem - elég volt az aktuális emelkedővel megküzdeni...).

Itt a Kékes!
Most is Karcsiék voltak a ponton, s a levesük és a találkozás öröme fel is dobott egy időre (ezúttal is köszönöm!). Gyuriék még mindig sehol, pedig bő negyedórát vakarództam ott (közben Csaba kiszállt, mert félt egy újabb homloküreg-gyulladástól). Vacogva indultam tovább, de már nem egyedül: Zolival társultam, akit itt hagyott az eddigi társa. Lekocogtunk a Sombokor borzasztóan szétcsúszkált oldalán, de a Csór-hegyre már megint egyedül érkeztem, mert Zolit a térde nem nagyon engedte. S miután a Szép-kilátóig már többet ácsorogtam, mint mentem, elköszöntem tőle (megígérte, hogy Galyán kiszáll, nem teszi magát teljesen tönkre). Ezt a szakaszt a beázott mobiltelefon tette még emlékezetessé; egy rövid csöngéssel átment folyamatos fényképezési üzemmódba, s néhány másodperces ütemben fényképezgette zsebem tartalmát: 84, nem túl tartalmas kép készült, amíg sikerült kikapcsolással leállítani a szerencsétlent (egyúttal megszakítani az ismert távoli világgal a kapcsolatomat...).

Galyatető előtt haraptam egy kis kenyeret, kolbásszal, ez volt a reggeli-ebéd, ami már nagyon hiányzott. A bisztróban megpiszkáltattam a vérnyomásom egy kávéval, s ezáltal lassan helyreállt a normális tempó is. Elállt az eső, sőt a Nap is ránk-nézett helyenként, hirtelen szépnek tetszett a világ. Ennek hatására Mátraszentlászlónál befordultam egy teára, utána felkerestem az árnyékszéket is, sőt onnan kilépve rögtön Gyuri hátát pillantottam meg, tehát egy pillanat alatt megszabadultam minden feszültségtől: most már mehetünk! Sajnos Gyuri nem volt túl jó állapotban, kicsi esélyt adott nekünk, hogy elérjük Keresztesen a pontzárást (amiről én eddig nem is tudtam!). Így Ágasvár felé megint magamra maradtam, mert nagyon megijedtem, hogy lekapcsolnak (azt sejtettem, hogy késő van, szintidőn belülre érni már rég nem reménykedtem, de az megrémített, hogy ne tudjak végigmenni). Verőfényben, már csak lábszárnál vizes nadrágban rohantam, ahogy bírtam Keresztesig, ahova 2 perccel zárás előtt érkeztem: hú!

Hajrá!
Még egy kávé, s a patakátkelésnél összeverődött kis csoporthoz csatlakozva - megint esőben, sőt az ég dörmögésétől kísérve - vágtam neki az utolsó szakasznak. Egy GPS-es, kicsit szószátyár túratárssal még futtában felvilágosítottunk két elbizonytalanodott kiskatonát a feladás fizikai előnyeiről és lelki hátrányairól, aztán gyorsan elvesztettük a jelzést. Kétségbeesésre re nem volt idő, visszafordulni nem bírok, s mivel most szerencsém is volt, párszáz méter iránymenet után (amiről a GPS-es többször le akart téríteni) megint az úton voltunk!
A Nyikom forrásnál egy bokatörött lányt „petrencerúdra” ültetve hoztak visszafelé társai (9-en voltak, s mind visszafordultak a Muzsla alól!), s én újra nagyon megszerettem a fiatalokat.
A Nyikom-réttől már csak kétféle embert láttam: aki botra támaszkodva próbált előrejutni, meg aki bot nélkül, háromlépésenként berogyva szenvedett. Megmarkoltam én is a nyilván nekem odakészített faágat, amit innen egészen Püspöki határáig el nem engedtem. A Muzslán is csak annyira lassítottam, hogy megköszönhessem a pontőröknek, hogy megvártak, aztán uzsgyi, nehogy bennem maradjon valami!
Lefelé Ládi Pista szólított meg; eszembe hozva, hogy mintegy öt éve ugyanezen a ponton találkoztunk, amikor én szokás szerint már rohantam a cél felé, Ő pedig kilenc éves fiát és annak barátját gardírozta ugyancsak arrafelé. A srác most nekiindult a Bércnek, de Kékestől tovább már nem vállalta a sárdagasztást. (Úgy látszik, vannak dolgok, amiket nem lehet pusztán lendületből véghezvinni...)
Amikor kiértem az erdőből, a Napgolyó éppen eltűnt a horizont mögött, s az ég alja csodálatosan tiszta színekben tündökölt. Bár a cipőm sárban cuppogott, ebben a ragyogásban azt is alig észleltem!
A falu szélén még elkaptam a már utcai cipőben várakozó Bércesi Gabi néhány bajtársi szavát és pillantását, amik még egyet emeltek rajtam.

S itt a vég(e)!
Az iskola világába érve alig tudtam tájékozódni: olyan hirtelen lett vége a magányos küzdelemnek..., meg sem kérdeztem az eredményt (oly mindegy, hány perccel léptem túl a szintidőt, végigmentem, ez a lényeg!). A díjátadó srác pátyolgatása szerint (elrakjam az oklevelét?!) elég rongyul nézhettem ki... Egy kis mosakodás, s indult is a busz Gyöngyös felé.
Kilenc is elmúlt, ahogy hazaértem: a mobilt alkatrészeire szedni, hadd száradjon, fürdés, vacsora az asztalon. Eszter kotorászás közben egy kitűzőt talál a nem-használt pohárban: hiszen te időre teljesítetted!?! mutasd az oklevelet – 12.59!!!, akkor most már ehetünk...

Jó volt? – kérdezte másnap a vejem. Nem tudtam neki egyértelműen válaszolni.
Egy kérdés foglalkoztat azóta is: kinek való ez a teljesítménytúra, kit várnak ide a rendezők?

Aki most itt elindult, megtanulhatta, hogy ez egy kemény küzdelem, amiben csak magára számíthat. Elsősorban egy lelki erőpróba: a Te dolgod, és senki mást nem érdekel, hogy képes vagy-e féken tartani a gyengeségeidet, egy pillanatra sem feledni a célt, és végig megőrizni a reményt, vagy feladod valahol.
(Időt kaphatok? – lihegi valaki mellettem a Csór-hegyre érve. Ott! – mutat a pontőr egy madzagra kötött ceruzára...)

Megcsontosodott csatalovakkal lehet így bánni, de ide fiatal csikók is jönnek!
Talán rájuk is kellene figyelni, a „nyeretlen kétévesekre”. Felemelő és tiszteletre méltó, ha egy ember megpróbálja önmagát felülmúlni. Megérdemli a többiek támogatását, hogy érezze, hogy nincs egyedül ezen a nagy hegyen; ezen a világon...
Engem bánt, ha ezt egy rendező nem érzi át; akkor miért csinálja?!



Detk, 2008. április 30.

Lejegyezte a 780. r. sz. versenyző (Merva László)

BEJELENTKEZÉS


SZÁLLÁSKERESŐ


településen

HIRDETÉS

ÉTTEREM AJÁNLATAINK

KIEMELT AJÁNLATUNK

3Patak Panzió

PARTNER

Kékes Turista Egyesület

FACEBOOK

Google plusz One



GOOGLE KERESÉS

www matrahegy.hu

Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplő tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt.
Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítők engedélyét kell írásban kérni.

Impresszum Google PageRank

Oldal tetejére