2017. november 19. vasárnap (46. hét) van, köszöntjük Erzsébet nevű olvasóinkat. Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát?

Élménybeszámolók

Mátrabérc - 2006

2006. április 22., szombat



(vagyis most már végérvényesen: tényleg „...nem is olyan magas hegy a Mátra...”)


Nehézkesen indult a nap, hiszen a megszokottnál is korábban, háromkor szólt az ébresztés a telefonból. Gyorsan összeszedtem magamat, hogy utána elinduljak Ágiért. 4:10 körül értünk a Népstadionhoz, ahol a szálló mellett már jó páran várakoztak a különbuszokra. Meg is érkeztek időben, azonban a szálló háta mögött el is tűntek, majd megjelent az egyik sofőr, hogy menjünk oda, mert csak ott tudtak parkolni. Elsőként szálltunk fel a jobban kinéző buszra, majd vártuk az indulást, ami 4:45-re volt meghirdetve. A buszok hamar megteltek, azonban még nem indultunk. Már 5 óra is elmúlt, de még mindig csak várakoztunk, hátha még jön valaki. Végül a tervezett indulás után kb. 20-25 perccel vágtunk neki az útnak Sirokra. Mint majd kiderül később, ez a 25 perc még sokat fog számítani a nap folyamán! Ugyan az autópályán mentünk, de még néhány megrakott kamion is elhagyott minket, nem volt valami Fittipaldi kedvében a sofőr. Gödöllő után kezdett elcsöndesedni a társaság, mindenki próbált még egy kicsit aludni. Mikor felébredtem és kitekintettem az ablakon, gyönyörűen lehetett követni a távolban a Mátra vonulatát, azaz élesben láthattuk azt, amit eddig csak a szintmetszetről tanulmányozhattunk. Az autópályáról letérve szinte mindenki felébredt, mert elképesztő módon elkezdett fűteni a sofőr. Szóval egy jó kis macerás, lassú buszozás után, 7 óra után néhány perccel érkeztünk meg a rajthoz (vagyis a Mátra térkép jobb szélére), és 7:08-kor nekiindultunk (hogy keresztülszeljük a térképet, na és persze a Mátrát, és kikössünk a bal szélén). Szerencsére a 7 órai rajtidő mellé mindenkinek feltüntették, hogy pontosan mikor indult el, és mint kiderült, ezt a végső elszámolásnál is figyelembe vették.


Indulás után néhány métert a műúton kellett még megtennünk, mielőtt eltűntünk volna a civilizáció szeme elől az erdőben. Az első nevezetes pontunk a Kalapos-tető volt, majd a következő szakaszon Gazos-kőig átléptük a tengerszint feletti 500 m-es magasságot. Felfelé a Kalapos-tetőre egyszer visszatekintettünk, és gyönyörű látványban volt részünk, ahogy a felszálló hajnali pára megült a magunk mögött hagyott terület felett. Gazos-kőtől egészen Recskig el lehetett látni, kristálytiszta volt a levegő. A Jóidő-nyak után sokan levágtak egy kanyart, de mi nem tettük, maradtunk a jelzett úton, ráadásul így frissíthettünk a Jóidő-kútból, mielőtt nekivágtunk a Szederjes-tető meredek emelkedőjének. Innen egy gyors le, majd vissza, és már a Jaguson találtuk magunkat, ahonnan lefelé ereszkedve a Domoszlói-kapuhoz elénk tárulkozott az Oroszlán-vár „veszett” emelkedője (0,4 km-en 110 méter szintemelkedés). Az emelkedő előtt frissítővel (vízzel) vártak minket, ami jólesett – és nekivágtunk, már a szikrázó napsütésben. A csúcsra felérve feljegyeztük a várkódot, majd újabb frissítés után indultunk lefelé, hogy folytassuk a hullámvasutazást egészen a Markazi-kapuig, érintve a Cserepes-tetőt, a Nagy-Szár-hegyet, a Felső-Tarjánkát és a Mraznica-tetőt. Ezen a szakaszon kerültünk 700 m magasság felé. A Markazi-kapu után a Sas-kőt vettük célba, azonban itt becsúszott egy kis kavarás. Szinte csak pár pillanatig elmerengtem, hogy biztosan akarom-e a mai nap hátralévő megmérettetéseit, és követtük a 10-12 főből álló karavánt, amiben haladtunk. Mire felpillantottam, eltűntek a Kék jelzések a látókörből. Ekkor a Kis-Sas-kő oldalában célba vettük a gerincet, hogy vissza tudjunk csatlakozni a helyes útra. Itt egy olyan hangyás részbe botlottunk, hogy mire letekintettünk, térdig elleptek a hatalmas méretű hangyák, amiket szó szerint söpörhettünk lefelé magunkról. A jelzést hamar megtaláltuk, és a helyes úton folytattuk utunkat. Nemsokára elértük a Világháborús emlékművet, majd a Keresztet. Innen csak pár lépés volt a Sötét-lápa-nyereg, ahol életemben először nem álltam meg, hanem nekimentem az utolsó emelkedőnek Kékesig. Itt már úgy éreztem, hogy itt a vég, megcsúszom az idővel és megvárom a kísérőbuszt. Mikor felértem, Ági már fent várt (még a hangyás résznél lépett meg egy kicsit), és megdöbbenésemre pontosan a tervezett 4:30-at mentem Kékesig, így egyértelmű volt, hogy egy kis pihenő után megyünk tovább. Érdekes, hogy mennyire elvesztettem időérzékemet ezen a szakaszon. A Tető étteremben ettünk-ittunk, vizet töltöttünk és megkezdtük a lefelé ereszkedést, búcsút intve Magyarország legmagasabb pontjának. Gondoltuk, hogy megpróbáljuk utolérni Dömét, aki a Hanákon indult, de hát ő két órája elrajtolt, így nem volt rá esélyünk.


A Rákóczi turistaúton egész jól haladtunk lefelé, igaz, kicsit megtorpantunk a meredek, köves zárószakasznál, ami után hamar a Hidasi erdészház, Vörösmarty fogadó párosnál találtuk magunkat. A Mátra-nyeregig innentől rajtunk kívül nem sokan mentek a turistaúton, inkább az aszfaltot választották (nekünk cseppet sem hiányzott az aszfalt, pláne úgy, hogy kiválóan járható utakon mentünk egész nap, egy-két rövidebb sáros szakasz kíséretében). A nyereg után megmásztuk a Csór-hegyet, majd elkezdődött egy nagy holtpont mindkettőnk életében. Mentünk, jókat beszélgettünk, de nem igazán haladtunk. A következő 6 km-t Galyatetőig mintegy 1 óra 40 perc alatt tettük meg Ágival, útközben egy mozgó ellenőrzőpontot, valamint egy frissítőállomást érintve. Még a szörp sem dobott fel minket, nem tudtunk erőre kapni. Nagyon nehezen jött el Galyatető, ahol a kocsmában ittunk egy-egy kólát, majd nyakunkba szedve a lábunkat igyekeztünk felmászni a kilátóhoz, majd onnan leereszkedni a síházhoz, ahol még ott találtuk a pontot – igaz már néhány perccel a hivatalos zárás után (ha a busz rendben érkezett volna meg reggel és nem késve tudunk rajtolni, akkor nem lett volna ilyen problémánk). Innen mintha „újjászülettünk” volna, legalábbis nagyon jól haladtunk Mátraszentlászlóig (közben érintve a Piszkés-tetőn lévő csillagvizsgálót), ahol a tea-ponton összefutottunk Zenegyaluval, aki reggel szintén Sirokról indult (korábban mint mi), de ő az Országos Kéktúra keretein belül túrázott. A tea jólesett, majd ismét belehúztunk, és a Vörös-kőre már a pontzárás előtt érkeztünk. Leereszkedés után visszatérve a K sáv jelzésre, célba vettük Ágasvárat. A K háromszögön először megmásztuk a Szamár-követ, majd az ágasvári meredek emelkedő következett. Csodás panoráma tárult elénk ezen a szakaszon is, azonban sok idő nem jutott sajnos a nézelődésre, tovább kellett mennünk. Ágasvár mindkét kódját feljegyeztük, majd a turistaháznál ittam két pohár vizet, mialatt Ági ismét meglépett tőlem és csak Mátrakeresztesen értem utol. A turistaház után egy rövid jelkeresés, majd megtaláltuk a P keresztet és vágtattunk lefelé. Valami megint nem stimmelt, a vágtából lassan totyogás lett és éreztem, hogy Mátrakeresztest nem fogom a hivatalos zárásig elérni. A Csörgő-patak völgyében már komolyan elgondolkodtam, hogy mindenképp kiszállok a ponton és megvárom a buszt. Mire a ponthoz értem, Ági készen állt a továbbindulásra, amit még engedélyeztek a pontőrök. Odaadtam a nálam lévő különbuszos beszállókártyáját és mondtam, hogy induljon, én még meditálok rajta, hogy mit tegyek. Ittam és bélyegeztettem. Megkérdezték, hogy megyek-e, válaszoltam, hogy még erősen gondolkodok. Javasolták, hogy gyorsan döntsek, ha még időben akarok teljesíteni.


Kilátástalannak éreztem, hogy megmásszam a Muzslát. Átsétáltam a patakhoz, láttam Ágit eltűnni egy lánnyal a hegyoldalon (ő már jóval szintidőn kívül volt, de azt mondta, hogy magáért mindenképp végigmegy) és még néhány embert, aki nekiesett az emelkedőnek. A buszmegállóban pedig már vagy 30-40 ember várakozott, valamint voltak, akikért eljöttek autókkal. Osztottam, szoroztam: 13 km, 590 m szintemelkedés, és mindez kb. 2:40 alatt (ennyi volt még a sikeres teljesítéshez a szintidőmből). Ekkor felhívtam Ágit, mennyire meredek a mászás. Azt mondta: „jól járható”. Szóval a meredekségre nem válaszolt, de ekkor jött valami löket, és benyögtem a telefonba, hogy: megyek én is. Eltettem a telefont és már a patak túlpartján találtam magam, megkezdve a Muzsláig rám váró 480 m szintkülönbség legyűrését. Nem tudom, hogy hogyan, miből lett a mászásra energiám, de csak mentem, mentem és mentem felfelé. Ágit kétszer pillantottam meg magam előtt (először valahol az Erdész-rét után, valamint a Nyikom-nyeregnél, ahol egy messziről látható szép hosszú emelkedő kezdődik), azonban utolérni már nem tudtam (a 10-12 perc előny, amivel indult Mátrakeresztesről, elégnek bizonyult neki). A Muzsláig tartó 6,1 km-t kb. 1 óra 20 perc alatt tettem meg (erre a szakaszra előzetes terveimben 2 órát szántam volna). Nehezen jött el a Muzsla, előtte több hupli (közte az Ólom-tetővel), de soha nem volt ott a várt ellenőrzőpont. Végül felértem, útközben szőlőcukrot osztogatva néhány kimerült túratársnak. Itt elhatároztam, hogy lefelé ahol csak tudok, amíg csak bírom, megnyomom egy kicsit, és ha lehet, akkor kocogok. Itt két lányt értem utol, az egyikük háromszoros K100 teljesítő, a másik lánynak pedig ez volt élete harmadik túrája (és mint kiderült, sikeresen teljesítette – azt mondta, valami jó kis túrát akart, nem csak amolyan kirándulunk típusút). Velük, valamint egy apukával és kisfiával, akik a Muzslán indultak, elég sokáig együtt haladtunk, nagyon jó tempóval (a kissrác vezette a menetet, szó szerint futva, elképesztő akaraterő volt benne). A Muzsla utáni kisebb emelkedők (Nagy-Koncsúr, Kis-Koncsúr, Horka-tető) már fel sem tűntek, annyira nem figyeltem a külvilágra, csak a cél lebegett szemeim előtt. Útközben már jól látszott Szurdokpüspöki és az egész környék. Ilyen gyönyörű naplementét még nem láttam, mint ami a Horka-tető magasságában kezdődött (persze nagyban befolyásolta ezen véleményemet, hogy már tudtam: sikeresen teljesíteni fogom a túrát). A Diós-patakhoz már csak a két lánnyal érkeztem meg a meredek lejtő után, ahol a patakátkelés és az időellenőrzés után kocogósra fogtuk a végét, majd az infók begyűjtése után, miszerint az iskola a templomon innen található, hatalmas sprintbe kezdtem és végül 12:49-cel estem a célba. Itt gratuláció, szép kitűző és innivaló várt minket. A nyolc órás különbusz elment, de Ági már informálódott közben, hogy lesz még egy fél kilenc körül. Ugyan kicsit később, majdnem kilenckor indultunk, de vígan, végigbeszélve az utat utaztunk vissza Budapestig.


Nagyon jó volt a túra, gyönyörű időben volt részünk, csodaszép útvonalvezetés mellett. Azt hiszem, örök élményekkel gazdagodtunk, mind a látványosság terén, mind magunk teljesítőképességeinek határainak feltérképezése kapcsán. Megtudtuk, hogy még a „végső halál” után is létezik tartalék, amit elő lehet varázsolni (hogy mivel, azt nem tudom, de nekem sikerült Mátrakeresztesen)! Köszönjük a rendezést, az ellátást, a bátorító szavakat a pontőröknek és a túratársaknak! Életünk első „királykategóriás” teljesítménytúráját sikeresen teljesítettük! Azt hiszem, ezt máskor is meg kell próbálnunk!




hikerworm

BEJELENTKEZÉS


SZÁLLÁSKERESŐ


településen

HIRDETÉS

Szállás AJÁNLATAINK

KIEMELT AJÁNLATUNK

3Patak Panzió

PARTNER

Kékes Turista Egyesület

FACEBOOK

Google plusz One



GOOGLE KERESÉS

www matrahegy.hu

Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplő tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt.
Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítők engedélyét kell írásban kérni.

Impresszum Google PageRank

Oldal tetejére